Hááároooommm

Már megint törnek elő az emlékek, most éppen ezek járnak a fejemben:
Ikreink születettek ráadásul hamarabb a kelleténél és mindenki csak sajnálkozott, fejét csóválta! Nem kaptunk szép képeslapot, babaköszöntőt, sem gratulációs sms-eket (tisztelet annak a maroknyi embernek) semmit, mintha nem történt volna semmi, pedig "Ők" a két kis manó igen is vannak. Nem hívtunk át magunkhoz barátokat, már ha maradtak abban a nehéz időben, mert Ők úgy gondolták, jobb az úgy ha nem beszélnek róla és nem zaklatják a családot jelenlétükkel. Pedig milyen jó lett volna...... csak egy kicsit beszélni egy pillanatig másra gondolni és nem a telefont várni, hogy mikor mi történik, velük, Velük.

Akinek koraszülött kisbabája van bizonyos dolgokat nem tapasztalt még meg, de másokat, sokkal súlyosabbakat viszont nagyon is. Nem lehet összehasonlítani egy 34. hétre született babát egy 23-30. hétre született babával, mint ahogy két "húszon akárhányadik" hétre érkezettet. Olyan dolgok okoznak örömöt, ami egy időre született kisbaba szüleinek természetes. Például, az, hogy megérinthettem, hogy 1,5 hónap után kivették Ádámot nekem az inkubátorból és magamhoz ölelhettem, (Rolandot több mint 2 hónap után foghattam meg - apa ezekre az ölelésekre 3 hónapot várt) hogy kicserélhettem a pelenkáját, hogy megpróbálhattam megetetni, hogy elérte ez 1 kilót, a 1,5 kilót, hogy ruhában van vagy éppen megemésztett 1-2 ml anyatejet és hogy ma végre stabil és nincs kritikus állapotban. Ma is tisztán érzem a fertőtlenítő illatát és hallom a PIC-en lévő csipogásokat, szirénát, magam előtt látom a rengetek inkubátort, bennük a kis apróságokat akik alig látszódnak ki a rengeteg cső alól. Ezek az emlékek soha nem fognak elmúlni, elkopni! Olyan sok  mindent tudnék ide írni, hogy mit éreztem, éreztünk akkor, de most nem teszem, mert fáj.....

Lássuk inkább hol tartunk most:

Önállóság: öltözködés szempontjából egyre ügyesebbek, a póló (trikó) kivételével mindent le tudnak venni. A felvétel még macerás. Egyre kevesebbszer tévesztik el, hogy melyik papucs melyik lábra kerül.

Evés: Levesfüggő mind a kettő. Tökmindegy, csak jó sűrű legyen:) Nagy mennyiségeket megesznek belőle, így a másodikat általában jóval szolidabban fogyasztják, ha fogyasztják. Még mindig nagyon szeretik a paradicsomos dolgokat és a halat, spenótot is szívesen megeszik. A hús még mindig nem kedvenc, de fasírt az jöhet.

Kedvenc játék: továbbra is tombol az autó imádat, valamint az építkezés. Mind a ketten szeretnek rajzolni és Ádám az utóbbi időben nagyon aprólékosan kidolgozott műveket tár elém, ahol már több minden felismerhető. Roland egyenlőre csak motor, míg Ádám szívesen száguldozik a futóbicóval, valamint nagyon szeretnek mondókázni, énekelni, táncolni.

Nyáron szinte az egyik napról a másikra lettek szobatiszták nappalra, de rövid időn belül az éjszakával sem volt gond, bár néha--néha vannak balesetek itt-ott, de igyekeznek. Van , hogy itthon egyáltalán nincs bibi ezzel csak az oviban, de majd csak belejönnek ebbe is! :)

Méreteket tekintve: Ádám: 14,5 kg és 97 cm (25-26-os lábbal) Roland: 11,5 kg és 95 cm (24-es lábbal)

Megkezdtük az ovit!!!!

Szeptember másodikán a takonykórból még nem teljesen felépülve, de annál nagyobb lelkesedéssel vágtunk neki egy új fejezetnek, aminek címe: OVI. Szóval, hétfőn reggel 9-re mentünk egy pár motyóval, mert két gyerek plusz az összes tisztasági csomag, ágynemű, stb... egyszerre nehéz lett volna, tehát csak apránként (hátizsákonként) :). Az első napon kb délig voltunk, én is ott voltam, bár nem nagyon igényelték jelenlétemet. Manócskáim egyébként egy már tavaly elindult csoportba kerültek a pillangóba, két nagyon kedves óvónénink van és természetesen a keresztfiam anyukája Enikő akit már jól ismernek a fiúk, nagyon szeretik - megbíznak benne! Ádám jele a kulcs, Rolandomé pedig süni! Kedden és szerdán aztán nem mentünk, mert egy újabb taknyos hullám kapta el leginkább Rolcsinkat, de szerencsére hamar átesett rajta, így ma (csütörtökön) újra mentünk. Egyenlőre nagy lelkesedéssel, de remélem hogy ez így is marad. Egy gyors cipő csere után aztán úgy döntöttünk Veronika nénivel, hogy én nem kellek oda. Így kisétáltam (anyukámmal, aki segített bevinni a többi motyót) az óvodából, ahol aztán csak kicsordult egy pár öröm könnycsepp! 11 óra felé mentem értük és rám se hederítettek, tovább játszottak az udvaron. Fél óra elteltével aztán nagy nehezen összeszedtem a bandát és indultunk haza. (nem nagyon akaróztak, de én nyertem) :)